A Manchester melletti Salford ipari peremén él Jo, a dacos kamasz, aki harsány, felelőtlen anyjával, Helennel egyik albérletből a másikba sodródik. A bizonytalan otthon és az átmeneti terek nem csupán háttérként szolgálnak: Jo kapcsolatai is ugyanilyen törékeny egyensúlyban léteznek. Rövid, intenzív viszonyba bonyolódik egy fekete bőrű matrózzal, majd egy fiatal meleg férfi, Geoffrey személyében talál rá arra a figyelemre és gyengédségre, amelyet a családi közeg nem képes megadni.

A film a brit Free Cinema egyik meghatározó munkája, a British New Wave társadalmi realizmusának alapműve. Nem épít melodramatikus csúcspontokra; a feszültség hétköznapi gesztusokból, félmondatokból és tekintetekből szerveződik. A lakótelepi szobák, a gyárkémények és a csatornaparti utcák nem illusztrációk, hanem a szereplők érzelmi állapotának pontos lenyomatai. A társadalmi nyilvánosságban gyakran szőnyeg alá söpört jelenségek, mint a kamaszterhesség, a homoszexualitás nem szenzációként jelennek meg, hanem a társadalmi valóság részeként – konfliktusokkal, de ítélkezés nélkül.

A 2026-os Brit Filmnapok egyik kiemelt eseménye, hogy a film 35 mm-es kópiáról tér vissza a mozivászonra a Puskinban.

A RENDEZŐRŐL

Tony Richardson a brit új film egyik kulcsfigurája, aki a színházi gyökerekből érkező, társadalmi érzékenységű filmkészítést emelte a hatvanas évek eleji brit mozi középpontjába. Az Egy csepp méz esetében nem pusztán adaptált, hanem teret adott Shelagh Delaney fiatal, munkásosztálybeli hangjának. A darab eredeti nyersességét és humorát megőrizve olyan filmnyelvet választott, amely a dokumentarista hitelességet ötvözte érzelmi finomsággal.

Richardson rendezése tudatosan kerüli a pátoszt: a kamera gyakran közel marad az arcokhoz, a jelenetek pedig hagyják kibontakozni a szereplők bizonytalanságát és a helyzetek iróniáját. A film jelentősége nem csupán témaválasztásában áll, hanem abban a hangütésben is, amely egyszerre együttérző és kritikus – és amely a brit társadalmi realizmust emberközelivé és átélhetővé tette.