A Balkán kellős közepén, Bulgária, Görögország, Albánia és Koszovó által körülhatárolt Észak-Macedónia hegyes vidékén, Szkopje közelében él egy 55 év körüli, organikus méhészetből élő török nemzetiségű hajadon nő, Hatidze, aki méhészete mellett a fél fülére süket, fél szemére vak és ráadásul négy éve ágyban fekvő 85 éves anyját ápolja kitartóan. A természettel csodálatos összhangban sziklába, fatörzsbe, régi épületmaradványokba rejtett odúkban megbúvó kaptárjai megdöbbentő esztétikai erővel szimbolizálják azt az összhangot, amiben több ezer évig éltek őseink a fogyasztói társadalom térhódítása előtt. A természet indusztrializált mértéket öltött kizsákmányolása akkor rondít bele ebbe a méltósággal viselt, hiszen a szenvedést is magába foglaló idilli természeti egyensúlyba, amikor egy utánfutós lakókocsival megérkezik a tucatnyi pulyát (”egy év, egy gyerek”) és hatalmas tehéncsordát is magával hajtó nomád állattartó életformát folytató Hussein Sam családja. A fejetlenség és káosz szembetűnő, a szakértelem nélküli kapkodás sajnos Hatidze kaptárait is veszélybe sodorja, hiszen amikor a szomszéd család megtudja, hogy jó pénz van a méhészetben, ők is vállalkoznak. De mivel a természeti egyensúlyt biztosító “csak a fele mézt vedd el a méhektől” túlélési szabályt a nagyobb mértékű haszonszerzés reményében nem tartják be, óhatatlanul pusztulást hoznak nem csak a saját, de Hatidze méhcsaládjaira is.

Tamara Kotevska és Ljubomir Stefanov egy csendes és varázslatos világú esztétikai felkiáltójelet tett nekünk okulásunk érdekében mozivászonra, ami jelzi, újra meg kell tanulnunk a természettel együtt élni. A filmesek erőfeszítését a Sundance Film Festival 2019-ben több díjjal jutalmazta és 2020-ban Oscarra is nominálták a legjobb dokumentumfilm kategóriában.